Saját történeteim....

A város, mint a morajló tenger. Az emberek igyekeznek a dolgukra, egyedül én kóválygok a zsúfolt utcákon. Immáron tudom, hogy mit akarok, volt egy éjszakám dönteni. Nem hagytam elúszni a lehetőséget, ha már az Isten adott egy esélyt az életem javítására. Az égen megpillantottam egy apró ugyan, de annál magabiztosabb fénysugarat, a remény sugarát.

Gondolkozni kezdek ismét, hogy mit fognak szólni, ha megmondom az igazságot. Nem futamodhatok meg, a célvonal előtt nem állhatok meg! Bármi legyen is a vége. Megérdemelném azt is, hogy kidob mindkettő, és így két szék között a pad alatt végzem, de elviselem még azt is.

A nagy tömegben kiszúrtam két nagyon is ismerős arcot. Ebből baj lesz! Shikamaru Gaaraval beszélget. Gaara mindent tud a magánéletemről, és ha kifecsegi, abban a percben semmisít meg. Lerogytam a mellettem levő lépcsőre, és csak bámultam magam elé üres tekintettel. Lepergett a szemeim előtt az utolsó találkozás Shikamaruval.

Egy ismerős hang zavart meg.

- Szia Tema! Mi járatban erre? – Érdeklődött, mire felkaptam a fejem, és meglepetésemre Neji állt előttem.

- Szia! – Nyögtem neki vissza, lepetten. – Én... Izé... Csak... Sétáltam. – Válaszoltam kérdésére, majd felemelkedtem a lépcsőről.

- Aha! – Bizonyosodott meg az állításomról. – És... Nem szeretnél nekem elmondani valamit? – Érdeklődött.

Te jóságos Isten! Már tuti biztos, hogy mindent tud. Tagadjak? Vagy ne? Már úgy sincs más választásom, mert tudja az igazat. Ha most még hazudok neki, örökre elveszíthetem a bizalmát. Nem mintha egyébként nem veszteném el, de most, vagy soha.

- Nem mehetnénk valami nyugisabb helyre? Lenne mit megbeszélnünk. – Válaszoltam búskomoran.

Beültünk egy közeli kávézóba, és kezdetét vette a ”Kínos órák” című beszélgetés. Egy ideig csak meredtem magam elé. A mintás asztalterítőt fixíroztam, mikor Neji megtörte a ránk telepedő csendet.

- Miért nem mondtad el? – Kérdezte halkan, merengve.

- Mit? – Jött hirtelen a sablonkérdés.

- Azt, hogy nem akarsz velem lefeküdni. – Nézett mélyen a szemembe, amire én elkaptam a tekintetem, mert éreztem, ahogy éget a tekintete.

- Mert nem akartalak megbántani. – Válaszoltam bűntudatosan, szemlesütve.

- És miért nem mondtad el, hogy van más is rajtam kívül? – Folytatta a faggatózást ugyan olyan higgadtsággal, mint előtte.

- Mert nem voltam biztos az érzéseimben. – Suttogtam.

- Shikamaru... – Nyögte elhaló hangon, és már állt volna fel, de rászóltam.

- Neji! – Emeltem fel a hangomat vele szemben. – Ülj vissza! – Parancsoltam rá, amire engedelmeskedett, és újra helyet foglalt. – Legalább hallgass végig, hogy mit szeretnék mondani. – Kérleltem, mire válaszul csak nyögött egyet.

- Tudom, hogy szólnom kellett volna, - Kezdtem megbánóan. – de féltem. Ennyi idő kellett, hogy rájöjjek, mit műveltem. – Sütöttem le tekintetem.

- Tönkretettél egy kapcsolatot, és összetörtél... Várj! Had számoljak. Egy, kettő, három szívet. Gratulálok! – Közölte vádlón.

A torkomban hirtelen nagy gombóc lett, és a könnyeim feltörni készülnek. Legszívesebben elásnám magam a föld alá.

- Sa... Sajnálom. – Mondtam elcsukló hangon. – Tudom, hogy ezzel nem tudom helyrehozni a dolgot, de legalább most utoljára őszinte leszek. Ha már idáig eljutottam, nem hátrálok meg! – Emeltem fel a fejem magabiztosan.

- Akkor minek kertelsz? Kezdj végre bele, mert az időm véges. Nem érek itt rá neked. – Flegmázik velem, de már ez sem érdekel.

Nagy levegőt veszek, amivel erőt gyűjtök. Szívem szerint elrohannék, menekülnék. Mondom neki, tömören, kifejtve, minden érzésem kitárom neki. Ő csak figyel, kifejezéstelen arccal ül velem szemben, míg engem átjár a bennem lévő fájdalom. Ontom magamból a mondatokat, egyiket a másik után. Mikor már mindent elmondtam, elhallgatok. A velem szemben ülő kis csend után megszólal.

- Örülök, hogy elmondtad, de azt hiszem, te is érzed, mi ennek a következménye. – Nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel. – Ennek a kapcsolatnak itt van vége! Te Shikát szereted, én Tent. Eléggé egyértelmű, hogy semmi nem köt már minket össze. Azt az egyet tisztelem benned, hogy nem adtad nekem magad. – A beszédét ennyivel befejezte.

Feláll az asztaltól, búcsút int, majd elindul kifelé. A szemeiben könnycsepp csillan meg. Szerintem ugyanúgy fáj neki is, mint nekem, de ennek itt vége kellett legyen. Nem húzhattam tovább, hisz így is túl sokat vártam. Könnyebb lett a szívem némileg, de a neheze még csak most jön.

Céltalanul bolyongok az utcák között üres tekintettel. Az agyamat járatom, gondolkozok, hogyan beszéljek szívem választottjával. Jó páran megnéznek, végigmérnek. Biztos van véleményük, de nem igazán érdekel. Csak reménykedni tudok, hogy Gaara nem adta ki a titkomat, és én lehetek az, aki elmondja neki. Kegyetlen dolog így is, de reménykedek, hogy nem utál meg örökre, és ad nekem még egy esélyt. Shikáék felé veszem az irányt. Töprengek, mit is mondhatnék, hogyan mondhatnám.

Remegő kézzel nyúlok a csengő után. A szívem a torkomban dobog és a gyomrom is görcsben van. Az elkövetkezendő órában vagy összeomlik bennem egy világ, vagy életem legszebbje lesz.

Megnyomtam, már nincs visszaút. Egész testemben remegek, mint a kocsonya. Alig egy perce csöngettem, nyílik az ajtó, és pechemre, vagy szerencsémre életem értelme állt előttem.

- Szia! – Ujjongott. – De örülök, hogy látlak! – És szorosan átölelt.

- Szia! Beszélnünk kéne! – Toltam el magamtól. – Nagyon fontos.

Beljebb kísért a lakásban, fel a szobájába. Magunkra csukta az ajtót, és teljesen rám figyelt. Míg én lehuppantam az ágyára, kapcsolt egy kis zenét, majd leült mellém.

- Shika! – Szólítottam meg bizonytalanul. – Gaara mondott neked olyat, ami kellemetlen lehet mindkettőnk számára? – Tettem fel a kínos kérdést.

- Nem hiszem, de ha kifejtenéd pontosan, hogy mire gondolsz, többet tudnék mondani. Ez elég kellemetlen, hogy nem értem. – Mondta miközben a tarkóját vakarta.

Hirtelen az óriási kő egy darabja zuhant le a szívemről. Hiába nem tudom, hogy Gaara elmondta-e neki, de ebből a válaszból azt vettem ki, hogy még csak nem is sejt semmit. Ha ebből a beszélgetésből jó sül ki, komolyan hívő leszek.

Elmondtam neki, hogy vele párhuzamban volt Neji, de nem gondoltam, hogy ennek mi lesz a következménye.

- És miért nem szóltál róla? – Kérdezte kíváncsian. Egy kevés megvetést sem éreztem a hangjában.

- Mert féltem. Féltem, hogy elveszítelek. – Néztem mélyen igéző fekete szemeibe. – Viszont közben rájöttem, hogy mekkora hibát követtem el. – Folytattam magyarázatomat megbánóan. – Összetörtem két szívet, és most a harmadikat. – Sírom el magam, pedig nem akarok ennyire gyengének tűnni.

Az a fiú, aki mindennél többet jelent nekem, igen nagy meglepetést okozott. Gyöngéden magához húz, zsebkendőjével a záporként potyogó könnyeimet törölgeti, közben halkan, fülembe suttogja a bíztató, és egyben nyugtató szavakat. Az arcomat a mellkasába fúrom, és csak zokogok. Gyengéden simogatja a hátamat, amitől némiképp megnyugszom, így egy orrfújás után folytatni tudom a megkezdett magyarázatom.

- Nem mertem sem neked, sem Nejinek szólni. – Hüppögtem. – Nem ismertem a saját érzéseimet, így próbáltam a boldogságomat megtalálni. Nejivel másfél év, hosszú idő. Szeretett volna magévá tenni, de ha megteszem, téged árultalak volna el. – Szorítottam meg kezét. Mély levegőt veszek, és kimondom. – Shikamaru! Az éjjel rájöttem, kit szeretek igazán! – A szemei tiszta reményt tükröztek. Mintha azt ordítanák, hogy „Engem válassz!”. – Nejivel már beszéltem, és ő Tent szereti. Én viszont azt szeretném, ha nem haragudnál rám. – Néztem a sóvárgóan szemeibe. – Eldöntöttem, téged választalak. Téged szeretlek, te vagy az életem értelme. Nem tudom, hogy eddig ezt miért nem vettem észre, talán túlságosan nagyravágyó voltam. Igaz, mentségem nincs arra, amit tettem, de ha nem is akarsz velem újra összejönni, legalább bocsáss meg! – Kérleltem.

Látom szerelmem szemeiben a kétséget. Feláll mellőlem, és fel-alá járkál a szobában. Néha megáll az ablaknál, és kitekint. Nézi a forgalmas útkereszteződést, az emberektől nyüzsgő járdákat, és közben gondolkozik. Lelki füleimmel hallom, hogy kattognak a fogaskerekek az agyában. Vajon most mire gondolhat? Nem is kell sokat várnom, megadja a választ.

- Tudod… - Fordult felém az ablakból. – Elég nehéz dolog ez, és elég kellemetlen is. Örülök, hogy elmondtad, bár lehet, hogy kicsit későn. Egy év, az rengeteg idő. Számomra, egy kapcsolatban a legfontosabb az őszinteség. Kellemetlen, hogy ezt kell mondanom, de hiszek neked, és bízom benned. – Sétált újra mellém közben. – Mindezek felett, szeretlek. Ennyi időt nem szeretnék eldobni a bizonytalanságod miatt. Ha tényleg igaz amit mondtál, akkor semmi akadálya annak, hogy folytassuk a kapcsolatot. – Nézett mélyen igéző tekintetével a szemeimbe.

Hatalmas kő zuhant le a szívemről, és mintegy százezer pillangó emelt volna az égbe, úgy szállok a fellegekben. Örömömben szerelmem nyakába ugrok, és csókolom, ahol érem. Hálám jeléül, az iránta érzett szerelmem jeléül. Mélyen a szemébe nézek, az enyémek a könnytől csillognak, és a boldogságtól, majd a homlokom az övét támasztja meg. Így vagyunk egy ideig, majd kezével végigsimít az arcomon. Ennél meghittebb pillanatot álmomban sem remélnék. Ugyanazt érzem, mint az első csókunknál, ezernyi pillangó röpköd a gyomromban.

Most voltam először igazán erős. Talán a szerelem adott ekkora erőt, nem tudom, de megkaptam a jussom, amiért szívtelen voltam, és lelketlen. Eleget kaptam, hogy beismerjem a hibámat, hogy döntsek, eléjük álljak, és megmondjam az igazat. Nem túl későn, de megtaláltam a helyes utamat. Ráleltem arra az ösvényre, ami ide vezetett engem, és megtettem az utolsó lépést a boldogság felé!