Saját történeteim....

”- Eszednél vagy Hinata? – Ordítottam rá. Hátha észhez tér végre. – Meguntad az életed?

 

 

- Te nem jössz, cica? – Szólt Sasori.

 

 

- Először is nem vagyok ”cica”, másodszor meg kussolj! – Förmedtem rá. – Én nem akarok öngyilkos jelölt lenni.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hinata

 

 

 

 

 

 

Milyen csodás nap virradt ismét. Gondolataim szárnyaltak, mint a szabad madár. Ebben a napsütésben, kellemes melegben miért kell iskolába mennem? Szívesebben sétálnék a parkban, vagy a tónál.

 

 

 

 

 

Hallom apám ordítását, mint minden nap.

 

 

- Hinataa! El fogsz késni! Gyere már reggelizni!

 

 

Nem szóltam egy szót sem, nagy sóhaj kíséretében utoljára végignéztem magamon, majd a tükörben a végeredményt bámultam fintorogva. Undorító valami ez az egyenruha. Kétszáz évesnek kinéző ortopéd gyógycipő, fekete-fehér keresztbe csíkos térdig érő zokni, sötétkék rakott szoknya, meg egy fehér csipkés blúz. A hosszú hajat szigorúan össze kellett kötni, és a házirend miatt barnára kellett festenem a fekete hajamat. De ha még nem lenne elég ez, akkor a ”jóistenke” küldött mellém egy bátyust, aki megkeseríti az életem azon kevés idejét, amit nem az iskolában töltök.

 

 

 

 

 

Ismét hallom apám hangját, de másra is figyelmes lettem. Kopogtak az ajtómon, majd Neji bedugta a fejét.

 

 

- Helló szépségkirálynő! – Hallottam a gúnyt a hangjából, de mint aki észre se vette, úgy indultam meg a táskámért. – Ideje lenne már befejezni a reggeli tollászkodást! Ennél rondább már úgy sem leszel! – Nevetett fel hangosan.

 

 

- Figyelj Neji! Én a helyedben meg se szólalnék! – Vágtam vissza. – Ha az ”Iskola hülyéje” címet én nyertem volna, behúznám fülem-farkam, és nyüszítve húznék az egyik sarokba! – Vágtam a képébe gúnnyal telve.

 

 

- Na, megállj! – Horkant fel, és a kezemet hátracsavarta. Én ösztönösen felsikítottam, majd az egyik lábamat hátralendítettem, mire Neji összeroskadt.

 

 

- Velem ne kekeckedj! Nem vagyok már az az öt éves ”kis Hinata”, akit állandóan szapulni lehet! Fogd fel végre, hogy felnőttem! – Üvöltöttem, majd megfogtam a ruhájánál, és kilöktem a küszöbön kívülre. Vettem pár mély levegőt, mentem a kulcsomért és a táskámért. Az ajtómat, mint mindig, most is kulcsra zártam.

 

 

 

 

 

A reggelimet megfogtam, majd elindultam a suli felé. Útközben összefutottam Temarival, és eldöntöttük, hogy lógunk. A városban kóválygunk már lassan egy órája, mikor osztályfőnök hív telefonon.

 

 

- Szia Hinata! Már megint hol vagy? Miért nem vagy iskolában? Temari is veled van? – Bombázott kérdéseivel egyre ingerültebben. Azt sem tudom, mit hazudjak, hogy ne keveredjek bajba.

 

 

-  Őő... Jó napot tanár úr! Igen, itt van mellettem. Még jó, hogy összefutottunk, mert rosszul lettem, és összeestem. – Te jó ég Hinata! Mikor tanultál meg így hazudni? Nem baj! Ügyes vagy, csak így tovább! Bátorítottam saját magam. – Elkísért az orvoshoz, aki mára adott igazolást mindkettőnknek. – Ejtettem ki a szavakat puszta könnyedséggel, mintha csak dobálóznék velük.

 

 

- Remélem, nem megint lógtok! – Kezdte halál nyugodtan, síri hangon. – Ha rajtakapunk, hogy ismét elkezdted a lógást, nincs mit tenni, az Igazgató Úr másik iskolát fog neked keresni. – Közölte kissé gyanakvóan, majd letette.

 

 

 

 

 

Temari szúrós tekintettel nézett rám. Nem tudtam hova tenni, hogy miért néz így. Talán, mert beköptem őt is?

 

 

- Hiinataa! – Szólalt meg idegesen összeszorított fogakkal.

 

 

- Valami rosszat mondtam? – Érdeklődtem. És hát kezdtem kicsit félni Temától.

 

 

- Nem! Csak épp az előbb adtál fel mindkettőnket. De nincs ezzel semmi baj. – Gúnyolódott szemrehányóan.

 

 

 

 

 

Nem szóltam semmit, megragadtam Temari ruháját, és húztam magam után sietősen. Hiába ordított velem, meg sem álltam az első orvosig. Berontottam az ajtón, mint egy félőrült, és mikor körbenéztem, mindenki minket bámult. Éreztem, ahogy a szégyentől elönti az arcomat a vér, és a legelső padba belesüllyedtem. Mikor újra körbenéztem, pásztáztam az itt ülőket, felfedeztem, hogy egy nagycsomó ismerősöm van itt. Az a szerencsém, hogy Kibának a mamája az orvosom, és előre szokott venni, ha itt lát. Be is hívott rögtön minket. Nem akarom megtudni, hogy néztek ránk a többiek, de biztos nem mosolyogtak. Elhadartam, hogy miért jöttünk, ki is állította az igazolásokat és már ott sem voltunk. Temari egész végig egyetlen szót sem szólt, csak bámulta a cipője orrát.

 

 

 

 

 

Az utunk egyenesen a parkba vezetett, mivel itt mindent fa vett körül, így nem láthatott senki minket. Tema eléggé furcsán viselkedett.

 

 

- Mi a bajod Tema? – Kérdeztem rá, mert már nagyon fúrja az oldalam.

 

 

- Nem jó ez így. – Nyögte suttogva, és közben a fejét csóválta.

 

 

- De mi a nem jó? – Keltem ki magamból. – Tema! Ne kelljen már minden harapófogóval kihúznom belőled! – Förmedtem rá mérgesen.

 

 

- A kibaszott életbe már! – Ordította el magát. Én azt hittem a szívemet kiköpöm, úgy megijedtem.

 

 

- Hé! Mióta beszélsz te ilyen csúnyán? – Képedtem el rajta, mert nem sűrűn, pontosabban még soha nem hallottam őt csúnyán beszélni.

 

 

- Mióta veled barátkozom. – Köpte oda nekem.

 

 

 

 

 

Lefagytam, mint egy jégszobor. Hogy mióta velem van? Mi vagyok én? Obszcénszó fosó, vagy mi az anyám? Velem ne beszéljen ilyen lekezelően. Nem kértem, hogy velem barátkozzon. Elővettem a zsebemből a cigit, gyújtót, és rágyújtottam. Meglepetésemre Temari kiverte a számból a szálat, és rátaposott.

 

 

- Te meg mióta dohányzol? Hm? Apád tudja egyáltalán? – Nézett rám már vörösödő fejjel. Komolyan mondom tiszta pszichopata feje volt, én szó szerint rettegtem tőle.

 

 

- Mi jogon versz ki a számból akár mit is? Hm? Drága volt az ahhoz, hogy csak úgy egész szálakat dobjak el! – Köptem vissza szemrehányóan, majd meggyújtottam még egyet, és jó mélyen beleszippantottam. – Egyébként meg, semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok, meg mióta. Nem vagy az anyám, hogy számon tartsd, és képzeld el, nem tudják! – Buktam ki, majd felvettem egy higgadtabb hangnemet. – És most válaszolnál a kérdésemre? Légy szíves. Miért viselkedtél furán az orvostól idejövet? – Tettem fel Temának újra a kérdést.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Temari

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fel tudnék robbanni, akár egy bomba, annyi méreg gyűlt fel bennem. Sokkolt a látvány, ahogy Hinata elővette a cigarettát és rágyújtott. Nem tudom elhinni, hogy egy szende kislányból ekkora - nem is tudom, minek nevezzem – lett. És még ő akadt ki, hogy csúnyán beszéltem. Az eszem megáll!

 

 

- Tudod Hina! Mostanában nagyon megváltoztál. – Kezdtem bele válaszomba merengően.

 

 

- Én? Ink...

 

 

- Igen te! – Fojtottam belé a szót, mielőtt megpróbál felháborodni. – Mióta betöltötted a tizenhatot, meg vagy kergülve. Mintha kifordítottak volna, és a fekete oldalad került volna előtérbe. – Magyaráztam neki síri hangon.

 

 

 

 

 

Hina nem szólt semmit, csak szívta a füstölgő szálat, és lesett maga elé. Elkezdtem gondolkodni, és síri csend ült a környékre. Vajon mi mehet végbe ebben a lányban? Törtem a fejem, de semmi használható dolog nem jutott eszembe. Amióta Tobival jár együtt, egyre furcsább. Talán Tobi gyakorol rá valami rossz hatást? Én nem úgy ismerem azt a ”kölyköt”.

 

 

- Figyelj! – Szólaltunk meg egyszerre, amin kicsit mosolyogtunk.

 

 

- Figyelj! – Szólalt meg Hina kis várakozás után, látva, hogy epekedve várom a magyarázatát. – Nem kell mindennek értelmét keresni! Egyszerűen ilyen lettem. Fogadd el. – Tudatta velem könnyen. - Ami a bagót illeti, nem fogok leszokni, akárhogy is könyörögsz! Amíg ez le tud nyugtatni addig semmi baj. Majd ha már dili dokihoz kell vinni, akkor már nagy a gáz! – Mondta gúnyos iróniával.

 

 

- Nem akarom megmondani, mit csinálj! Csak észhez akarlak téríteni. – Mondtam aggódva. – Arra meg, inkább azt mondom, hogy ne tedd, mert kirúgnak a suliból. És most nem a büdös szívnivalódra gondolok. – Mondtam kis felháborodással.

 

 

- Mégis mire gondolsz akkor? – Válaszolt flegmán.

 

 

- Velem ne flegmázz! Nem vagyok a kutyád! – Háborodtam fel. – Egyébként meg, a fekete hajfestékre gondolok, ami a táskádban lapul.

 

 

- Mi közöd neked ahhoz, hogy mit hordok a táskámban? – Flegmázott tovább.

 

 

Nem tudom, meddig húzza még az idegeimet, de ha sokáig csinálja tovább, lekeverek neki egy akkora pofont, hogy a közeli fa adja neki a másikat. Már fő a fejem az idegtől. Mikor lett ez ennyire kezelhetetlen? Közben látom, hogy gyújtja a következő szálat.

 

 

 

 

 

Jó ideig ülünk egymás mellett csendben, elmélázva. Hinata a cipője orrát bámulta, én a természetet kémleltem. A nap virít a gyönyörű türkiz égen, a fák lombjai friss zöldek. A madarak is csiripelnek, hallatszódik, hogy jól érzik magukat. A talpam alatt ropog a kiszórt aprókavics, amit tologatok, taposok. Egyik pillanatról a másikra Hinata feláll, semmi magyarázat nélkül magával rángat. Értetlenül pislogok a lányra, de ő egyetlen szót sem ejt ki a száján. Gyalogolunk a főút mellett húzódó járdán. Az általunk teremtett csöndet csak az utca zaja töri meg. Hallom a hátam mögül négy veterán motor hangját, és meg is állnak mellettünk. Hinata hátrafordul, odamegy a mocisokhoz, mint aki már régóta ismerné őket. Hina lehet, hogy nem, de én ismerem őket. Nem épp a jófiúk közé tartoznak.

 

 

 

 

 

- Helló lányok! – Szólalt meg Hidan, lánycsalogató hangon. – Lenne kedvetek kipróbálni ezt itt? – Mutatott arra a nagy dögre, ami alatta volt.

 

 

- Én is megmutathatom, hogy motorozik egy igazi férfi. – Szólt mögüle Sasori.

 

 

- Miért ne! – Szólt kacéran Hina, majd hátrakacsintott nekem, és felszállt Hidan mögé.

 

 

- Eszednél vagy Hinata? – Ordítottam rá. Hátha észhez tér végre. – Meguntad az életed?

 

 

- Te nem jössz, cica? – Szólt Sasori.

 

 

- Először is nem vagyok ”cica”, másodszor meg kussolj! – Förmedtem rá. – Én nem akarok öngyilkos jelölt lenni, egyszóval letehetsz róla! Ma egyedül fogsz motorozni. – Gúnyolódtam.

 

 

- Velem ne gúnyolódj, mert beletaposlak a földbe, te ribanc! – Ordított rám, és felállt a motorról. Én vagy három lépést hátráltam.

 

 

- Nyugodj már meg Sasori! – Nyomta vissza a motorra Nagato.

 

 

- Akkor indulhatunk? – Kérdezte a negyedik teljes higgadtsággal. Azt hiszem, valami Kakuzu, vagy mi a neve.

 

 

 

 

 

Szempillantás alatt röffentek a motorok, még egyszer Hinata szemébe néztem kérlelően, hogy szálljon le a motorról, de Hidan hátába fúrta az arcát. És elindultak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hinata

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Már rég vártam egy ilyen alkalomra, Temari mégis le akart beszélni róla. De miért? Talán ismeri a srácokat? Áh, nem hiszem. Akkor szólt volna. De ha szól is, hittem volna neki? Nem hiszem, szóval nincs mit agyalni ezen.

 

 

- Hé, kislány! – Szólt hátra a srác. – Úgy nem hiszem, hogy jó a kilátás, ha a hátamba fúrod a fejed.

 

 

Felemeltem a fejem, és megcsapott a hűs levegő, ami áramlott körülöttem, a motoron ülve. Furcsa mód, fehér haja van a srácnak. Annyira még nem öreg, hogy ősz legyen teljesen, bár szerintem nem több húsz évesnél. A motorok ropogó hangja egy egészen új érzést kelt bennem. Egy felszabadult érzést. Mintha nem lennének szabályok, csak én és a motor. A gondolataim ismét Tema felé kanyarodnak.

 

 

 

 

 

Tényleg ennyire kiborította a viselkedésem? Szerintem nem változtam sokkal többet, mint amilyen eddig voltam. Oh, változás. Erről eszembe jutott valami.

 

 

- Őő... Izé... Hogy is hívnak? – Rángattam meg az előttem ülő dzsekijét.

 

 

- Hidan. – Szólt hátra.

 

 

- Megállhatnánk egy öt percre valahol, ahol van mosdó? – Kérdeztem kissé zavartan.

 

 

- Persze, kislány! – Azzal intett a többinek, és nem is sokkal később megálltunk egy hotel előtt.

 

 

 

 

 

Berohantam, a recepción megkérdeztem merre találom a klotyót, és mint akit puskából lőttek ki, rohantam a helység felé. Még szerencse, hogy mindig hordok magammal egy garnitúra, váltó ruhát a sajátomból. Megszabadultam attól az undorító iskolai egyenruhától, és felvettem egy farmer rövidnadrágot, egy fehér nyakba megkötős felsőt, amiből az egész hátam kinn van, egy kissé magas sarkú szandált, és kiengedtem azt a ronda barna hajamat. Megváltásnak éreztem az öltözetváltást.

 

 

 

 

 

Mikor kiléptem a hotel ajtaján, mind a négy srácnak leesett az álla, de úgy a talajig.

 

 

- Fú, de dögös vagy, kislány! – Szólalt meg Hidan miután összekaparta magát.

 

 

- Köszi! Ja, és van nevem is, Hinata, de legtöbben csak Hinának szólítanak. – Közöltem kissé pironkodva.

 

 

Már vettem elő a cigarettámat, amikor Hidan nagy lepetten megszólal.

 

 

- Te dohányzol? – Esett le megint az álla. – Akkor hagy kínáljalak meg.

 

 

Rágyújtottam, majd felszálltunk a motorra, és indultunk tovább. Furcsának tűnt, hogy mikor meggyújtottam a cigit, összemosolyogtak. A felét elszívtam már, amikor érezni kezdem, hogy ez nem rendes cigaretta. Hát szép. Elszívatnak velem valami drogos szart, ki tudja, mit kevertek bele. Egyre oldottabbnak érzem magam, és mire a cigaretta végére értem, már leszartam mindent, ami körülöttem volt. Átadtam magam az élvezetnek, ami a motoron ért. Valahol megálltunk, amerre néztem fát láttam. Az elmém ködbe burkolózott, a testemet pihekönnyűnek éreztem. Hidan valamit intett a haverjainak, majd átkarolt, és elindultunk befelé a fák közé. Gyakran hátranéztem, és egy idő után már a motorokat sem láttam, de nem izgatott.

 

 

- Hoovva viiszeell? – Kérdeztem elhúzva a szavakat, mert már alig bírtam beszélni, közbe vigyorogtam, mint a vadalma.

 

 

- Csak mutatok valamit. Nem kell aggódni. – Mosolygott rám Hidan.

 

 

- Aggggódikkk aa fennee. – Tájékoztattam a fehéret halál nyugalommal.

 

 

Ő csak mosolyra húzta a száját, majd mikor már úgy gondolta, hogy eleget sétáltunk megállított.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Temari

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fenébe is! Hova vihette Hinatát az a négy marha? Nagyon aggódok miatta. Remélem, épségben visszahozzák, és nem tesznek vele semmi erkölcstelenséget. Abban még jobban reménykedek, hogy nem fogadta el Hidan cigijét. Jaj Istenem! Miért nem mentem én is velük? Ha Hina a fehér bagóját elszívta, akkor nagy bajban van! Egyszer én is megszívtam, de szerencsére nem sikerült Hidannak megerőszakolnia. Nem tudom, mit kevernek még a fű mellé, de nagyon hatásos. És az a legdurvább, hogy mindennek a tudatában van az alany, de bármit akarnak tőle, megengedi. Akár még azt is, hogy felvágják az ereit, vagy épp a nyakát nyisszantsák el. Hm... Aranyos kis szer, mi?

 

 

 

 

 

Most már tényleg aggódok Hina miatt! Már egy órája, hogy elmentek, és a sulinak is rég vége van. Hamarosan feltűnik majd Hiashinak is, hogy a lánya még nincs otthon. Telefonon sem lehet elérni ezt a nőszemélyt, mert a hangposta jelentkezik. Nem lehet igaz, hogy ez a tetvedék is most merül le.

 

 

 

 

 

Fortyogok a dühtől, és a körmeimet már tövig lerágtam idegességemben. Itt toporzékolok egy órája egyhelyben. Már nem tudom, hogy sírjak-e vagy ordítsak. Hogy lehettem ennyire gyenge? Miért hagytam, hogy elmenjen velük? Holott tudtam, hogy milyen szemetek tudnak lenni. Csak magamat okolhatom, ha valami történik a legjobb barátnőmmel. Miért nem voltam akaratosabb? Miért nem rángattam le a motorról?

 

 

 

 

 

Az aggódásom végül erős zokogásban tört ki. Eddig bírtam, most roskadtam össze. Egyszerűen elhagy az erőm, és a földre rogyok. Arcomat a kezeimbe temetem, azzal próbálom felfogni a kitörő könnyeim, kevés sikerrel. Mikor már teljesen szétáztak a tenyereim, és a szemeim is vörösek voltak, telefoncsörgés zavart meg. Láttam, hogy Hiashi hív. Megköszörültem a torkom, és felvettem.

 

 

- Igen? – Szóltam bele bátortalanul a készülékbe.

 

 

- Hol az istenben vagytok már? – Támadt nekem Hiashi. – Nem arról volt szó, hogy ma moziba megyünk? És miért nincs még itthon Hinata? – Kiabált tovább.

 

 

Haj... Ha tudná, hogy én sem tudom, hol van a barátnőm. És most mi legyen? Mit hazudjak? Jaj Hinata! Hogy keverhettél mindkettőnket ekkora bajba?

 

 

- Őő... Elnézést Hiashi úr, de kiment a fejemből a mozi, és elhívtam Hinát a plázába vásárolni. Nem lehetne áttenni más időpontra a mozit? – Mondtam kérlelően, és reménykedtem benne, hogy beveszi.

 

 

- Rendben! De még egy kérdés. – Váltott normál hangnemre. – Hinata mobilja miért van kikapcsolva?

 

 

- Lemerült. – Vágtam rá habozás nélkül. – Szóval ne tessék aggódni, majd megyünk. Üdv! – Ráztam le gyorsan Hiashit, és kinyomtam a telefont.

 

 

 

 

 

Már csak ez hiányzott! Tudtam, hogy hívni fog, mert Hinata nagyon pontos, és nem késik csak a semmi miatt. Hogy mit fogunk ezért kapni, ha kiderül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hinata

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tudatomnál vagyok, mégsem érem fel ésszel, hogy mi folyik körülöttem. Olyan vagyok, akár egy marionett baba. Hidan megállt, nekidöntött az egyik fának. Elkezdte simogatni az arcom, nyakam. Én egyre homályosabban látok. A fehér a másik kezét a derekamra helyezte, és magához szorított. Éreztem, ahogy szuszog, és mikor felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát, az ajkait az enyémre helyezte.

 

 

 

 

 

Tépte, harapta az ajkaimat, majd a nyelvét is áttuszkolta a számba. Tudtam, hogy épp most csalom meg Tobit, de semmi visszakozást nem éreztem, így visszacsókoltam. Már kezdett továbbfajulni a dolog. Hidan keze felfedezni vélte a testemet. A felsőmet kikötötte a hátamon, és csak a nyakamban lógott az anyagdarab. A keze egész a nyakamtól, a hasam aljáig kényeztette a bőrömet, majd az egyik megállapodott a mellemen, a másik meg a seggemet markolta. Egyre erőszakosabb volt, nekinyomott a fának, majd a szájával is bejárta a felsőtestemet. Mikor leért, elkezdett kihámozni a nadrágból. Már a bugyimat is levette, mikor összeestem.

 

 

 

 

 

Annyit érzek, hogy iszonyatosan szédülök. Forog velem a világ. A hideg kiráz, és elsötétül előttem minden. Legközelebb már csak a motoron tértem magamhoz, mikor is hideg vizet locsolnak az arcomba.

 

 

- Mi a szar ez? – Ordítottam fel, mire kaptam egy pofont. Bár, hogy miért kaptam, azt nem tudom. – Ezt meg mi a halálért kellett? – Kérdeztem kikelve magamból, mert még látni alig láttam, és fogalmam nem volt róla, hogy kitől származott. Csatt, még egy pofon gazdája lettem. Azt hiszem, hogy most agyrázkódás miatt fogok szédülni.

 

 

- Fejezd már be Hiashi! Azt akarod, hogy agyrázkódást is kapjon? – Hallottam, hogy Tema ordít. Nem tudom, az-e a rosszabb, hogy apa rám dühös, vagy az, hogy Tema letegezte. De nem is ez a lényeg. Hogy fogok ebből kimászni? Nagyot sóhajtottam, majd ismét egy hang szólt hozzám.

 

 

- Hinata, nyisd ki a szemed! – Parancsolt rám a hang.

 

 

 

 

 

Mikor körbenéztem, csak homályos arcokat láttam. Hiába dörzsöltem a szemeim, semmi változás.

 

 

- Most nézd meg, mit tettél vele, te szemét! – Ordította apám, gondolom Hidannak. – Fel foglak jelenteni! Ezt nem úszod meg szárazon! – Fenyegetőzött tovább.

 

 

- Nagyon sajnálom, uram. Megrontani semmiképp nem, eszembe sem volt. – Mentegetőzött. – Nem tudtam, hogy így hat rá a drogos cigi. – Ez-az Hidan! Ügyes vagy! Ássad csak magad még mélyebbre apám szemében. – Legtöbbeknek csak jókedvük lesz tőle, nem gondoltam, hogy így kiüti majd. – Próbálta menteni magát.

 

 

- Jól van! Befogod most? Vagy beverjem én a szádat? – Éreztem apám hangjából, hogy ha nem hagyja abba Hidan, nekimegy.

 

 

 

 

 

Hidan mellém térdelt, én még mindig tehetetlenül fekszem a motoron. Megérintette a homlokom, nem-e vagyok lázas. Kifeszítette a szemhéjamat, de még mindig homályosan látok. Elmélyülten vizslatta a tekintetem.

 

 

- Még mindig üveges! – Tette a kijelentést.

 

 

- Rendben! – Szólalt meg apám. – Akkor kérek egy teljes nevet! – Vált parancsolóvá.

 

 

- Hidan, csak Hidan. – Nézett fel apámra.

 

 

- Velem ne gúnyolódj te taknyos! – Ordított már megint apám.

 

 

- Gúnyolódik a franc! – Állt fel mellőlem Hidan. – Ha nem hiszi, itt a személyi igazolványom! – Dugta apám orra alá a kis kártyát. – Nem tehetek róla, hogy a szüleim ilyen hülyék voltak, hogy csak annyit adtak nekem névül, hogy ”Hidan”. – Undorral a képén köpött maga mellé, amivel azt jelezte, hogy utálja a szüleit.

 

 

 

 

 

- Ideje indulni! – Szólalt meg apa, és felráncigált a motorról.

 

 

Bár ne tette volna! Olyan élesen hasított a fájdalom a fejembe, hogy azt hittem itt helyben szakad ketté a fejem. A fájdalomtól rögtön összerogytam, és a fejemet fogtam. Temari egyből mellém ugrott, és átkarolt. Óvatosan felálltunk, és az autó felé vettük az irányt. Temari valamit motyogott, de nem értettem, majd a világ megint elsötétült.

 

 

 

 

 

Arra eszmélek, hogy iszonyatosan fáj a fejem, és alig látok. A homályon át, csak fehérség. Akár merre tekintek, fehér falak köszönnek vissza, és halk, ütemes csipogást hallok. Mikor kitisztul a látásom nagyjából, pillantottam meg Temát.

 

 

- Ne haragudj! – Nyögtem elhaló hangon.

 

 

- Nem Hinata! Te ne haragudj! – Könnyeivel küszködve ugyan, de folytatta. – Jobban kellett volna rád vigyáznom. – Láttam a rémületet, a megvetést a tekintetében. És van egy olyan érzésem, hogy nem engem vet meg a viselkedésem miatt.

 

 

- Tema! – Sziszegtem a fogaim mögül. – Nehogy már magadat hibáztasd az én hülyeségem miatt! – Szóltam ingerülten, bár nem kellett volna, mert egy óriásit hasított a fejembe a fájás.

 

 

- Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy ne menj el velük? – Nézett rám kérdően. – Nos, én tudtam, hogy milyen Hidan. Próbáltam szólni, de nem hallgattál meg. Én is belekeveredtem ugyan ebbe a helyzetbe. Annyi különbséggel, hogy én megúsztam a kórházat!

 

 

- Hogy mi? – Képedtem el azon nyomban. – És ezt miért nem mondtad el nekem? – Háborodtam fel. Hirtelen felindulásból felültem, de rögtön megszédültem, és egyenesen Temari ölébe hullottam.

 

 

 

 

 

Képtelen voltam felfogni azt a tényt, hogy Temari ugyan így járt, mint én. Hogy lehettem ennyire hülye? Miért nem hallgatok sose, senkire? Miért megyek csak a saját fejem után? A gondolataimat Tema válasza szakította félbe.

 

 

- Figyelj Hina! – Szólt hozzám, egy nagy sóhaj kíséretében. – Nem mertem elmondani senkinek sem. Ez az én kis titkom volt, eddig. – Mondta halkan, közben a szeme a fehér falat pásztázta.

 

 

- És hogy került apa oda? És én hogy kerültem be ide? – Érdeklődtem, hogy tereljem egy csöppet a gondolatait, és én is megvilágosodjak végre.

 

 

- Én hívtam fel apádat, miután Hidan felhívott, hogy baj van. Kocsival elém jött, és elnavigáltam arra a helyre, amit a fehér mondott a telefonba. – Tájékoztatott síri hangon. – De készülj fel, hogy nagyon ki volt akadva rád is, és rám is. Velem már beszélt a történtekről, de azt hiszem, te nem úszod meg annyival, mint én. – Sóhajtott.

 

 

 

 

Hát ez van. Kellett nekem önfejűnek lennem, de nagyon nem tud érdekelni apám magyarázása. A saját életem, azt csinálok vele, amit akarok. Ha kivetem magam a busz elé, és meghalok, akkor az azt jelenti, hogy meg akarok halni. Én élni akarom az életem, és nem unalommal telve. Ha ezt nem tudja elfogadni, arról nem tehetek. Nagyot sóhajtok, majd dobok magamon egyet ezen a kényelmetlen kórházi ágyon. Már nagyon utálok feküdni, de ha felkelek, óriásit hasít a fájdalom a fejembe. Hirtelen egy nővér tűnik fel az ajtó mögül, majd bead valami injekciót, és el is tűnik. Öt perccel később apám lép be az ajtón. Egyedül az nem fehér. Ezt a sivár szobát egyedül az ajtó dobja fel, a maga narancs színével. Láttam apám szemeiben az aggódást, ugyanakkor a harag is kiült az arcára. Én egyre kábább vagyok, a szemeim nehezülnek. Már nem hallom apám és Temari beszélgetését, a szemeim lecsukódnak.